Kárász Karolina, Kárász Miklós és báró Wenckheim Henriette leányaként született, 1810. május 10-én, Horgoson. Első gyermek volt, majd tizenhárom testvére közül, öten nőttek fel. Öccse, István, Csongrád megye főjegyzője volt, nőtlenül, negyven évesen halt meg, húga, Mária, Szegedi Pál felesége lett és Acsádon élte le életét, fiatalabb öccse, Kárász Albert, tizennyolc éves korára császári és királyi kamarás volt, nőtlenül, korán hunyt el. Legfiatalabb testvére, a legkisebb fiú, Imre, 1829-ben született, aki tovább vitte a család horgosi ágát, mivel korán árvult el, nővére, Karolina nevelte felnőtt koráig. A többi kistestvérei nagyon korán, csecsemőkorban meghaltak. Mivel szüleik nagyon korán hagyták őket árván, Karolina viselte gondját testvéreinek, közülük legtovább Imrének. A gyámja maradt házasságkötése után is, amikor férjhez ment románfalvi gróf Feyérváry Miklóshoz. 1845-ben, július 19-én, Budapesten esküdtek meg, majd Mezőberényben, a családi birtokon éltek, velük lakott Kárász Imre is, Karolina öccse. Magyarországon két gyermekük született, Miklós, 1846-ban, Budapesten, és leányuk, Coelesztina, 1847. december 24-én, Vácott. Később Coelesztina építteti fel Horgoson a zárdaiskolát és árvaházat.
Fontos megemlítenünk, hogy Karolina felmenői, minden ágon, nemcsak magas rangúak, hanem vállalkozó, bátor kezdeményező, és anyagiakat, sem fáradságot nem sajnáló emberek voltak, akik az emberek javáért tettek maradandót. Így, tudni illik, Karolina dédapja, Horgos alapítója, horgosi és szentpéteri Kárász Miklós Antal, Horgos templomát és a családi kastélyt építtette fel 1771-től 1795-ig. Fia, István, Karolina nagyapja, mellékszárnyat épített a kastélyhoz, és a birtok kis-horgosi részében méntelepet létesített. Karolina apja, István fia, Miklós, a hétszemélyes bírói tábla főbírája volt, Szent István érdemrendet kapott a császártól, mert kiderített egy aranylopási ügyet Selmecbányán, majd a horgosi templom sérült tornyát lebontatta, újat tervezett és felépíttette. Felesége, Wenckheim Henriette, hozománya volt a szeghalmi birtok, ahol családi kastélyt építtetett. Horgoson megtervezte a templom mellé építésre szánt zárdát, ahol árvaházat tartanak a szerzetesnők. Egy alapítványt szándékozott lefektetni, amikor váratlanul elhunyt.
Leánya Karolina, és fia Imre, amikor nagykorú lett, véghezvitték apjuk tervét, létrehozták Kárász Miklós alapítványát. Végrendeletileg 1888-ban érvényesítette, amikor Karolina magyarországi vagyonának jelentékeny részét árva és elhagyott, vagy igen szegény szülőktől származó gyermekeknek, a katolikus egyház törvényei szerint való nevelésére hagyja örök időkre szóló alapítvánnyal. 91 000 forintot helyezett el az Országos Központi Alapítványi Hivatalnál, hogy abból Horgoson, Csongrád megyében, az alapító szándékának megfelelően, intézetet emeltessenek húsz leány számára. Azonban, az építkezést nem kezdhették el, mivelhogy kitört az 1848-as forradalom. Karolina férje, Feyérváry Miklós, forradalom párti volt, támogatta a forradalmat, majd 1849-ben, családjával kimenekültek Amerikába, ahol megalapították Devenport városát, Iowa államban, és kastélyt építettek. Imre kezdetben nővérénél lakott, szintén a forradalom mellett állt, de később teljesen megváltozott. Amerikába is sokszor ellátogatott hozzájuk, amíg osztotta forradalompárti nézeteiket. Ekkor írott leveleik számolnak be arról az érdekes, számukra viszont mindennapi dologról, hogy a helyi indián törzs tagjaival olyan jó viszonyban éltek, mint a legkedvesebb barátaikkal, mi több rokonaikkal, akiknek szabad bejárása volt házukba. Miután Imre megszűnt forradalmi lenni, nem utazott nővéréhez, még levelet is alig váltottak. Ez arra az időszakra tehető, amikor nagybátyját, Kárász Benjamint, bebörtönözték a forradalomban való részvételéért. Karolinának kedves testvérével megszakadt a kapcsolata, majd fiuk, Miklós bevonult az északi konföderáció seregébe, és elesett a polgárháborúban, 1862-ben. Egy katonasírban nyugszik, hősi halottként, Devenport városában, nőtlenként, örökös nélkül. Már gyászolta idáig is 1849-ben született, és nem sokára, meghalt kislányát, Máriát, Karolinát fia halála megviselte, nehéz volt testvérétől távol lennie, haza húzta a szíve haláláig, amikor is betegségében szeretett férje és leányuk ápolták és vették körül a családi szeretet legnagyobb melegségével. 1890-ben adta vissza lelkét Teremtőjének, majd öt év múlva férje követte őt.
Coelesztina nem ment férjhez, negyven éves, amikor hazatelepedett Magyarországra, Mezőberénybe. Az édesanyja, Karolina, és nagybátyja, Imre által lefektetett alapítványból, Karolina azzal a meghagyással adományozott Horgosnak, hogy árvaházat emeljenek, és hogy annak a szerzetes nővérek vezetésével kell működnie, végre megvalósíthatta nagyapja, Miklós tervét, az árvaház felépítését. Unokatestvérével, Kárász Istvánnal, Imre második fiával, együtt fogtak hozzá Horgoson az építkezéshez, 1887-ben. Karolina 1888-ban végrendeletileg érvényesítette az alapítványi pénz Horgosra történő ráhagyományozását, amelyet hivatalosan „Feyérváry Miklósné, született Kárász Karolina és horgosi és szentpéteri Kárász Miklós alapítványa” néven vezettek be, és 91 000 forintot tett ki. Majd 1896-ban átadták a kész épületet a Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek kalocsai rendjének.
Meg kell itt említenünk még egy személyt, akinek szintén nagy szerepe volt Horgos hitbeli és kulturális fellendülésének. Ő Kárász Imréné, szül. gróf Batthány Karolina volt, István édesanyja, Kárász Karolina sógornője. Ő építtette fel a Kálváriát, szerelte fel új kegytárgyakkal a templomot Horgoson, és a zárda építésében is segítségére volt fiának, Istvánnak és Coelesztinának. Karolina sógornője, Imre felesége, gr. Batthány Karolina, kapcsolatban volt a kalocsai érsekkel és a Miasszonyunk renddel, így közvetlen összekötője volt az érdekelteknek.
A kalocsai érsek jóváhagyásával, mivel az ő joghatása alá került az intézet, 1897-ben beköltöztek a nővérek augusztusban, szeptemberben már jött az első tíz árvaleány, az intézet működni kezdett. Majd 1898. január 23-án, Szent Család ünnepén, felszentelték a zárdát és árvaházat, szentmisét celebráltak a kápolnájukban és az Oltáriszentséget ünnepélyesen a tabernákulumba (szentségházba) helyezték. Az alapító szándéka szerint csak árvaleányokat oktathatnak itt, de osztatlan népiskolája is működött az intézetnek, ami azt jelentette, hogy a falusi gyermekek is ide jártak, az apácákhoz tanulni, leányok és fiúk egyaránt. Apai nagyszüleim, Erdélyi Ferenc és Ábrahám Rozália is itt végezték el tanulmányaikat. Csak szépet és jót meséltek ezekről az évekről. 1912-ben, Coelesztina kibővítette a zárda árvaleányok lakta részét, még húsz fő lakhelyének. Így negyven árva tartózkodhatott az intézetben. A leányok 6-12 éves korukig iskolába jártak, azután 16 éves korukig a háztartás vezetésében és az egyszerűbb kézimunkákban szereztek jártasságot, így, amikor kiléphettek az intézetből, szobaleányok, házvezetőnők, szakácsnők, vagy varrónők lettek. A kibővítés után nagyobb kápolnájuk volt, amelyet a Szeplőtelen Szűzanya tiszteletére szenteltek fel, nagyobb iskolatermet, második nappalit, egy ebédlőt, két nagy hálótermet, fürdőhelységeket, ártézi kutat és vízvezetéket kapott az intézet. Románfalvi Feyérváry Coelesztina, édesanyja emlékére végeztette el ezt a bővítést, majd 63 000 korona alapítvánnyal és 132 hold, 1439 négyszögöl kiterjedésű, tehermentes ingatlannal biztosította a fenntartását a leányintézetnek.
Coelesztina 1937. november 28-án hunyt el, Mezőberényben, ahol a családi kriptában helyezték örök nyugalomra, szülei mellé, akik holttesteit hazahozatta Devenportból. Az intézet 1946-ig működött, amikor az államosítással elvették a katolikus egyháztól, és az akkori kommunista állam rátette a kezét. Először kaszárnya lett, majd állami iskola működik benne a mai napig.
Kárász Karolina hagyatéka, a horgosi leányintézet és zárda, azért olyan fontos és képvisel olyan értéket számunkra, Horgos minden lakójának, mert a minket megelőző nemzedékek adták tovább a mi nemzedékünknek. Mi pedig, az utánunk rohanó, sokszor csak sajátmagára figyelő nemzedéknek kellene, hogy tovább adjuk, akikkel meg kell egyben azt is értetnünk, hogy milyen értékes az az épület, amelynek falai között tanulnak nap, mint nap. És azt is, hogy ez az érték leginkább nem is anyagiakban kifejezhető, pedig műemlék, hanem felbecsülhetetlen örök lelki erővel bíró, soha el nem múló, ezen e világon az öröklétbe mutató érték, amelyet bárhol is járnak a világban, mindig a szívükben marad. Nagy öröm ez a számunkra, nemcsak a családtagokra gondolok itt, akik még számosak vagyunk Horgoson, hanem minden jó szándékú horgosi embernek, akinek jelent valamit a hit és a tudás, amelyet elődeitől kapott, hogy az iskola méltó nevet kap, Kárász Karolina nevét. Unokatestvéreim, Kárász Imre és Miklós, édesanyám Erdélyi Ferencné, született Kárász Margit, és gyermekeim, Margit, Imre, Franciska, Kinga, Ilona és Júlia Karolina, férjem Szabó Gyula számára, különösen fontos. Amint már említésre került, nagyszüleim is ezen falak között tanultak, szüleim is, jómagam, testvérem, unokatestvéreim, nagybátyáim, és nyolcezer másik horgosi és környékbeli. Büszkék vagyunk e név viselőjére, akinek imáit kérjük, hogy emelt fővel járhassunk még sokáig ezen falak között.
Szabó Erdélyi Gabriella, festő-restaurátor művész, Kárász Imre unokája
Horgos, 2015. május 1-én
A forrásanyagot Kárász Ilona, Anna nővér, édesanyám, Kárász Margit nővérének, kéziratából vettem át, és az általa személyesen nekem elmondottak alapján.
Serbian 
Hungarian